Babits Mihály A lélek ünnepe
Ólom-idő! Vajjon egy hétre mától pünköst is így lesz? Harsány, régi ünnep! Akkor csupa tüzes nyelv volt a Sátor, gyújtó, beszédes lángolás a mennyek.
Ma hallgat a harsona, csak a dob szól, az eső dobja, s mint alélós hinta, melyen a Szellem szédelegve hopszol, kél az új tavasz, lendül a bab-inda.
Próbálkozik a nagy harang a ködben, melyet kásásan kavar a madár. És minden ébred, csak a nap, a nap nem... Orfeusz hátranéz, s meredten áll.
Nyujtóznak barlangjukban a vadak, de a báj-síp szavát hiába lesnéd. A pünkösti királynők hervatag trónját restellik már a tisztes Eszmék.
S a rigó csúfol, s a kakuk hebeg, és úgy fakad ki a pünkösti rózsa, tövis nélkül, mint oktalan sebek, vagy fájdalom, mely bosszút állni tompa. |